Láthatatlannak lenni elsõre jól hangzik. Elsõre az jut az eszünkbe, hogy a láthatatlanság csak a hollywood-i szuperhõsök anyabolygójuktól örökölt képessége. Pedig jó, ha ráeszmélünk, hogy ez egy olyan szupererõ, amivel az emberiség legalább fele rendelkezik.
Láthatatlannak lenni nagyon könnyû. Kezdetben jó. Jó, amikor nem téged vesznek elõ valami miatt. Jó, hogy nem bíznak rád hatalmas felelõsséggel járó döntéseket. Nem néznek rád, nem vesznek észre, nem keresztezik az utadat. Nem fenyegetnek és nem üdvölzölnek. Nem baj, hogy megjöttél és nem baj, ha elmész, de az sem baj, ha el sem indulsz. Nem hiányzol és nem zavarsz, nem baj, ha ott vagy és az sem, ha nem.
És itt fordul a dolog visszájára. Nem baj, ha nem értesz egyet, mert azúgysem számít, nem baj, ha egyetértesz, mert az nem visz elõre. Nem látják, ha bajod van, ha mégis, inkább rádhagyják. Mert eddig is feldolgoztad. Egyedül. Beülhetsz a körbe, de nem hallják, ha megszólalsz. És a végén már nem is akarsz megszólalni. Már gondolkodsz a lépéseken, hogy ez változzon, de azt sem látná senki. Eggyé válsz a láthatatlansággal, ha akarod, ha nem. Kialakul, ez a természete.
És ekkor kezded úgy érezni, felesleges vagy. Nem érted, miért csinálj bármit, hisz senkinek nincs rá szüksége. Minek is mennél bárhová, ha olyan, mintha ott sem lennél.
xxxx
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.